Mitől lehet ez? Amikor apa meghalt, nem voltam klasszikusan szomorú, inkább csak döbbent: nem hittem el. És amikor a nagybátyám halt meg, és sírva hívott a lánya, akkor is csak azt éreztem, hogy ilyen hülyeséget nem mondhatok az anyámnak,hát agyon fog ütni, micsoda hülye vicc az ilyen? Amennyire vissza tudok emlékezni, a közelálló emberek halálára mindig ez volt az első reakcióm. A második pedig az éveken keresztül csillapíthatatlan bűntudat. Mindig. Apánál például az a cseppet sem reális érzés kerített hatalmába, hogy ha megveszem neki a kért újságot, amit elfelejtettem, akkor nem hal meg. Mintha a halála valami kozmikus büntetés lenne, azért, mert valamit nem jól csináltam.

Most az jutott eszembe, amikor a barátnőm szólt, hogy mi ...

Tulajdonképpen ez volt, ami elindította bennem ezt a blogírásos dolgot. Mert érdekes, hogy mennyire nehéz az élet teljesen természetes dolgairól beszélgetni....

Nagylány, aki lassan tizenhárom éves, tavaly még sokszor jött haza a suliból olyannal, hogy piszkálják a többiek, amiért még nem serdül, konkrétan, hogy sosem fog kelleni senkinek. Nem értette. Nem értette, miért baj, hogy ő még nem serdül, hogy nem kezdenek kialakulni a nőies dolgai, nem érdekli a fiúzás, nem érdekli a szex. Nem értette, mit kell ezen problémázni. A mostani osztályában szerencsére más típusúak a gyerekek: ők még, ugyanúgy, ahogy a Nagylány, szeretnek gyerekek lenni, amiért nagyon hálás vagyok.

Ettől függetlenül szoktunk beszélgetni a felnőtté ...