Mitől lehet ez? Amikor apa meghalt, nem voltam klasszikusan szomorú, inkább csak döbbent: nem hittem el. És amikor a nagybátyám halt meg, és sírva hívott a lánya, akkor is csak azt éreztem, hogy ilyen hülyeséget nem mondhatok az anyámnak,hát agyon fog ütni, micsoda hülye vicc az ilyen? Amennyire vissza tudok emlékezni, a közelálló emberek halálára mindig ez volt az első reakcióm. A második pedig az éveken keresztül csillapíthatatlan bűntudat. Mindig. Apánál például az a cseppet sem reális érzés kerített hatalmába, hogy ha megveszem neki a kért újságot, amit elfelejtettem, akkor nem hal meg. Mintha a halála valami kozmikus büntetés lenne, azért, mert valamit nem jól csináltam.

Most az jutott eszembe, amikor a barátnőm szólt, hogy mi történt, hogy de hát fiatalabb volt nálam, hogy halhatott meg??? Aztán, hogy dehát van két kicsi gyereke.................... és akkor jött az érzés: nem szépen váltunk el, évekkel ezelőtt egyszerűen, azt hiszem, összevesztünk. Vagy még azt sem, csak nem értettem egyet vele valamiben, és ettől megszakadt a kapcsolat. De már nem is emlékszem, mi volt a gond, mi nem tetszett, mit kellett rajta vitatkozni????

Tegnap este óta százszor belémhasított, hogy nincs már. És fáj.