Negyedszer kezdem újra. Nehéz téma ez, sokfelől gyökerezik, és sokfelé ágazik. Én meg hetek óta érzem, hogy írni kell róla, de nem és nem tudom elkapni a frakkját. Ti. a témáét.

Jönnek az emléktöredékek sorban.

Amikor a Nagy hazajött, értetlen arccal, hogy azt mondta neki az osztálytársa, hogy őt senki nem akarja megkefélni (szó szerint), mert lapos elöl-hátul. Ekkor volt tizenegy, azaz tizenegy éves a gyerek. Csodálkozva mesélte nekem a sztorit. Mért akarnám, hogy valaki megkeféljen??? Hát ez az, basszus. Hál'istennek, hogy nem akarnak. Egyfelől tök ráérsz a szexuális élménnyel, másrészt olyant nem is szánnék neked, amit ezzel a kifejezéssel lehet körülírni. Sőt, ami azt illeti, tisztelettel jelzem e helyen, hogy ölni és képesnek érzem magam, ha ilyesmire vetemedne valaki. De elkalandoztam. Ekkor a gyereklány, ahogy mondtam, tizenegy éves volt, és mellesleg egyébként sem állt rá a jelző (lapos), hiszen izmosan tökéletes lábszára-combja, gumilabda feneke volt. Igen, még nem serdült, de neki nem hiányzott. Nekem sem.

Amikor a Kislány jött haza azzal, hogy őt lekövérezték. Sőt, lekövérezik, rendszeresen: kövér törpe volt a pontos jelző. Akkor volt hat és fél éves. Alkatában inkább a gyermekkori apja, mint a gyermekkori anyja: jó sűrű gyerek, kellemesen gömbölyű, feszes húsú. Lefagytam. (Na jó, akkor is lefagytam, amikor októberben a harmadik doboz színes ceruzát hagyta el, és én kifakadtam, hogy nincs nekem erre pénzem, hogy feszt újat vegyek, a gyerek meg elsírta magát a suliban, hogy nekünk nincs pénzünk színes ceruzára. Eddig vicces. De az egyik osztálytársa megjegyzése: szegény cigányok - na, ez nem. Nem, nem sajnálkozó volt a kifejezés, hanem lenéző. A tanító is lefagyott, mellesleg, és teljesen rosszul fogta meg a helyzetet, azt kezdte magyarázni, hogy miért nem baj, ha valaki szegény és/vagy cigány. Igen, tényleg nem "baj", egyik sem, ha innen nézzük. Baj annak, aki szegény, hogy szegény, és sajnos, de sokszor baj annak, aki cigány, hogy cigány. Ettől még a tanító egyéb más helyzetben joggal "védi meg" a szegényeket és a cigányokat, elvégre ezek a jellemzők nem szabad, hogy sértéssé váljanak. Csak... na, a fenébe, nincs könnyű helyzete a pedagógusnak. Megint elkalandoztam, a fene vigye el)

...amikor a fiam jött haza, hogy fogyatékos nyomoréknak nevezték az osztálytársai. Csak. Mert csak, oszt kész. A gyerek korához képest alacsony és vékony (az egyik iskolai védőnő szerint egyenesen alultáplált, a nagyobbik nővérével együtt. Nem, erre már nem tudok mit mondani. A gyerekek, a hagyományos elképzelések szerint őszinték és gonoszok, és sokszor nem tudják, mit beszélnek. Egy felnőtt......... na mindegy), egyfelől a kisgyermekkori tejallergiának, másfelől a viszonylag későn felfedezett lisztérzékenységnek köszönhetően. Mellesleg izmos és mozgékony.

Ezek régi, de jellemző történetek. Ma ott tartunk, hogy gyakorlatilag tökmindegy, hogy én mit mondok, hogy tökéletesek, szépek, sportosak, mozgósak, hogy még nincsenek kialakulva, a serdülésnek mind csak a legelején tartanak: mind a hárman rosszban vannak a saját testükkel - bár talán, talán a nagylány kezd megbékülni. Ezt csak csendben mondom, ki tudja még, mi lesz, mire felserdül.

Ezen az sem segít, hogy a tanító BMI indexet számítgat velük, hogy testzsírt mérnek az órán, hogy a tesitanár "kicsi"-nek szólítja a gyereket, és az is rengeteget ront rajta, hogy a gyerekruhákat mintha egy alkatra csinálnák: a két nagy kiesik a centiben alkalmasnak kinéző nadrágból, a kisebbnek viszont két mérettel kell nagyobbat vennem, hogy jó legyen rá. Nem, nem fogok írni a szépségversenyekről, sem a "normális" típusról, sem a gyerekeknek rendezettről.

Tanulság? Nincs. Gondolkodnivaló, az van rengeteg. Ma rengeteg helyről jön, csőstül, az ítélkezés. Teljesen mindegy, milyen vagy, akár kinézetre, akár belsőleg: nem vagy jó. Nem vagy tökéletes. Másképp kéne kinézned, másképp csinálnod, másképp állnod hozzá, mert ez így nem jó. Mindenki úgy érzi, hogy ítéletet mondhat, hogy a véleményét ráderőltetheti. Én csak azt tudom, hogy TE, gyerekem, barátom, munkatársam, olvasóm: úgy vagy jól, ahogy vagy. Ha neked jó úgy, legyen úgy, másnak meg nem tartozol elszámolással.

Csak akkor változtass, ha NEKED nem felelsz meg.

...Persze ez sem elég okos, vagy túl okos, inkább. Mert hogy lehet ennek megfelelni? Közlöm, meggyőződéssel, mégpedig: ha nincs rá belső igény, hogy elfogadd magad, akkor nagyjából sehogy. De próbálkozni éppúgy lehet az elfogadással is, mint akár egy fogyó- vagy hízókúrával a külső igényeknek megfelelni akarván. Mért ne próbálkoznál ezzel?