A szülő hajlamos azt hinni, hogy minden jó, amit a gyerek csinál, az ő érdeme, és minden rossz, amit tesz, a más hibája. Kényelmes álláspont, de nem fedi a valóságot, attól tartok. Sőt: biztos vagyok benne.

Persze dagadok a büszkeségtől, amikor a gyerekeim összeszedik a szemetet a szomszéd picike parkból, és hazahozzák (na igen, a kuka megtelik, de mit is tehetnének mást?), morogva az emberekre, akik nem tudják, hogy nem csak a lakásuk, a kertjük az övék, hanem az egész környezetük. Dagadok, amikor ökológiai lábnyomot néznek köriórán, és az enyémeké a legkisebb az osztályban. Amikor aprólékosan el tudják mondani, hogy hogyan kell bánni a szeméttel, mi történik az ózonréteggel, és ötletelnek, hogyan lehetne jobbá varázsolni, élhetőbbé tenni otthonunkat, a Földet. Tetszik, ahogy álmodoznak a tanyáról, amit megvennénk, és ahol élni és gazdálkodni szeretnénk. Büszke vagyok, amikor egy-egy zseniális lego-építményt mutatnak, hogy köszönnek, hogy udvariasak, elfogadók, hogy a buszon tudnak játszani, beszélgetni, hogy a kistesójukat mennyire szeretik.

De elkeseredem, amikor anyjuk példája ellenére (könyvmoly vagyok) nem olvasnak. Nem szeretik. Nem tanulnak: azt sem szeretik. Nem érzik, hogy van értelme.

Én dumálok. Én elmondom, mennyivel jobb a történet, amit olvasol, mert TE képzeled el, a Te fejedben a TE saját filmed pereg, és te jobb rendező és operatőr vgay bárki másnál. Ők ezt nem érzik: az lehet a baj, hogy nem tudnak olvasni. Ne arra gondolj, hogy nem ismerik a betűket, nem. Ismerik. Bármit elolvasnak, csak - nem tudom, miért, bár találgatni szoktam - túl lassan ahhoz, hogy filmmé tudjon változni az információ az agyukban.

És valahol ezt a lassúságot okolom azért, amiért nem szeretnek tanulni. Hiába mondja Vekerdy, hogy az ekkora gyereknek sokkal több mozgásra, szabad gondolkodásra lenne szüksége, erre nincs idő, abszolút. Hajtja őket a rendszer, hajták a tanárok, hajtom őket én is, nekik meg, hiába dumálok, fogalmuk sincs, mi értelme az egésznek. Elkeseredésemben egyszer azt mondtam, két utam van: vagy tönkreteszem a gyerekkorukat, hogy boldog felnőttek lehessenek - vagy meghagyom őket boldog gyereknek, és elcseszem a teljes felnőttkorukat. Rosszul hangzik? Rosszul ám, és talán ennyire nem vacak a helyzet, mégis azt érzem, valami itt nagyon nem jó.

Hetedikes lányom most megint saját magán felülemelkedve (ez ám gyakran megtörténik, benne lehet a gyerekben az ezirányú tehetség) tanul. Minden nap. Megtanulja az utált tárgyak leckéit, megtanul mindent, amit csak tud. Okos lány, nem kicsit, elképesztő összefüggések vannak a fejében,és a világra való rálátása olyan, hogy minden nap kalapot emelek előtte. De tanulnia nehéz, pláne elmondani, leírni, amit megtanult. Nem jövök rá, hogy miért.

Hatodikos fiamnak a legnehezebb az élete mostanában. Ő nem szereti a kötelességeket, ami persze normális: hát ki ne szeretne ebben a korban csak úgy élni, ahogy neki tetszik?! Utál rendet rakni, pedig jó a rendszere, és gyorsan tud dolgozni, ha rászánja magát, és utál tanulni, mert annyira sok tengelyen pörög az agya, egyik olvasott tény hoz magával tíz másik gondolatot, aztán jól elvész az egészben. Én meg hajtom. Sokszor meggyőzni próbálom, a józan eszére apellálva, megkérem, higgyen nekem: én tudom, mennyire vacak ez most, de nem szeretném, ha húszévesen jönne rá, mint az anyja annak idején, hogy mit kellett volna máséppen csinálni. Érti ő, persze. De hát biciklizni kéne, videókat nézni a neten legóépítésről, közösségi játékokat kellene játszani, legózni, bunkert építeni, ki akar tanulni??? Ő aztán nem. Tanulni szar. Semmi értelme.

És most ráadásul felvételi előkészítőre is járni kell, és mivel a felvételi feladatok egy részét nem érti, még különtanárhoz is viszem. Utálja. Nem akar gimibe menni, mert a tapasztalatai szerint a nagyobbak (és túl sokan nagyobbak nála) mindig kegyetlenek a kisebbekkel. Jó, mondtam, nem kell menni, ha nem akar. Most még. Ám két év múlva muszáj lesz, és örülnék, ha addig lenne rutinja a felvételiben, így is túl kevés versenyre vittem, ezt tényleg én rontottam el, hagytam, hogy ne menjen, amikor nem volt kedve, és nincs tapasztalata versenyhelyzetben. Semmi. Tehát most felvételizni kszülünk, hogy aztán dönthessen: menni akar, hova akar menni, vagy maradni akar még, amíg lehet, általános iskolás: gyerek.

Közben zúg a fülemben a helyi elit gimi igazgatójának a hangja: mai napság egy jó gimnáziumba nehezebb bejutni, mint egy egyetemre. Igaza lehet, és én azt akarom, hogy a gyerek ne azért legyen kukásautósofőr, mert nem volt más választása, hanem azért, mert bár lehetett volna ügyvéd, orvos, mérnök, bankár: ő kukásautósofőr AKART lenni.

Közben nézem a gyereket, utálja az egészet, utál tanulni, ilyenkor utál tán engem is (bár ha ezt most látná, döbbent arccal tiltakozna, anya, ne hülyéskedj már, dehogy utállak, tudom, hogy azt akarod, hogy nekem legyen jó), és én annyira sajnálom, hogy nem tudok neki biztatóbbat mondani annál, hogy három hónap, kicsi, megcsináljuk, vége lesz, jön a felvételi, megírod, jó leszel, aztán pihenhetsz.

Egy kicsit.

Valami nem jól van ebben a világban, valami elcsúszott, nem akart rosszat senki, aki kitalálta (remélem), de nem, nem jó ez most így.

Eszembe jut a barátnőm gyereke, egyidősek, tanul minden nap, vele sem tanul senki, edz minden nap, jó a bizonyítványa, versenyeket nyer, jó sportoló, mit rontottam el???

Eszembe jut ismerős apuka, azt mondta, nem érdekli, mit akar a gyerek, jogász lesz, oszt kész, nem lehet itt mást csinálni, csak olyan pályára menni, amiből meg tud élni, kit érdekel, mit akar a gyerek?? Erről eszembe jutnak az én szüleim, hallgatok, persze, nagyon akarták, hogy orvos legyek, én meg nagyon nem akartam, egy idő után a legtöbb melót abba öltem, hogy hogyan NE sikerüljön a felvételim, ronda időszak volt..... ma már persze látom, nem vesztettem volna semmit, ha elvégzem az egyetemet, és utána egyszerűen nem szakosodom, nem praktizálok, ha nem akarok....

El vagyok keseredve. Néha megvigasztal, hogy ha este ölelést, puszit kapok, látom, szeretnek engem ezek a kölkek, akkor is, ha esetlenül anyulok, akkor is, ha nem mindig tudom, mit kellene tenni, ha néha elkeseredésemben ordítok, toporzékolok, mennyivel jobbak ők nálam, tudnak szeretni mindenestül.