Azt hiszem, az a gomb nem is nyomós, hanem billenős. Van az 'A' állás, ami a megbízható, okos, rendes kölyköt rejti, aki bár nem tanul eleget, de szereti a tesóit, és megbízhatóan jön-megy a számára egyre táguló világban, kedvesen mosolyogva azon, hogy én minden sarkon szörnyet vizionálok, de mégis, jelez, szól, rendben van.

 Aztán van a 'B' állás, amikor a gyerek megvadul, őrjöng, csapkod, ordít, és ilyeneket mond, hogy jobb lenne, ha megdögölnék, és nem lenne velem több gondotok (A kapcsoló visszabillentésekor ezen együtt szoktunk vigyorogni, amúgy).

 De hogy mi billenti a kapcsolót? Én nem tudom. Egy taliga aprómajom tör-zúzhat abban a fejecskében, időnként beleakadva a billencsbe, és rángatva jobbról balra, meg vissza. Félek, hogy egyszer beakad. Félek, hogy ott akad be, a 'B' állásban.

 Mert olyankor mindig megijedek. Gyors közvéleménykutatás a barátaim közt kimutatta, hogy ez a marhaság mindig felüti a fejét, és igenis normális dolog. De amikor ott kesereg őrjöngve egy gyerek, aki tegnap még helyes kis tipegő volt, nulla gonddal, és rengeteg örömmel, akkor megbillen a kapcsoló után az én lelki egyensúlyom is. Először is rögtön megvadulok, elkeseredetten védem az állásaimat, előbb érvekkel, majd, igenis ordítani kezdek, és érzem, hogy annyira haragszom a gyerekre, hogy olyan nincs is - miközben párhuzamosan ordít bennem a másik én, velem, hogy hogy lehetek ilyen hülye, hát mélyebbre akarom kergetni a gyereket, olyan mélyre, hogy tényleg hülyeséget akarjon csinálni?! De nem tudok leállni, nyilván ezt érzi ő is, hogy le kéne, de nem megy, és sakk-matt, kész. Olyankor elmarad a jóéjtpuszi, és én, aki utálok veszekedve lefeküdni, kimegyek, otthagyom, utálom is olyankor. Aztán legtöbbször visszamegyek félig alvó kamaszomhoz megpuszilgatni békülésképpen, olyankor jó esetben átölel elalvóban, és akkor kicsit minden rendbe jön.

Kicsit.

Meg aztán mindegyik másként reagál. Ha marhaságot csinálnak, nyilván megszidom őket, lévén emberből, gyarlóból vagyok, és bár tudom, hogy nem kéne (ott villog a szemem előtt az összes aktuális bölcselet, vörösen pulzálnak, nem látok tőlük semmit), de basszusmár, igenis, kiakadok. És akkor a Kislány áll velem szemben, nem szól egy szót sem, egyetlenegy védekező mozdulata, mimikája, semmi nincs, csak a végtelen szomorúság a szemében, talán csipetnyi bűntudattal, de főleg olyan "csalódtam benned, hogy tudsz így kiabálni velem?"-tekintet, rendkívül szuggesztív, egy idő után elhalkulok és megölelem, nem tehetek róla. A Fiú (nem a Cseppgyerek, hanem a NagyFiú) dühöng. Megpróbál magyarázkodni, amitől felkapom a vizet méginkább, mert nem a lényeges dolgok jutnak eszébe, hanem csomó lényegtelen kis vacak, és azt próbálja érvként használni, ez valami kamaszkattanás lehet, mert háromévesen úgy érvelt, mint egy profi.... és akkor nekem dagad a fejem, és egyre igazságtalanabb vagyok, de már nem tudok leállni, ő meg dühöng, dobban a lába a lépcsőn, csattan az ajtó, többször is, mert nem lehet csak úgy becsukni, és órák múlva is hallod, hogy sértődött. A Nagylány meg, mint fent....................

....szóval még mindig gyakorolnunk kell ezt a kamaszodás-témát. Sokat.

Csak éljük túl.