Szórakozom, igen jól. A jól megérdemelt (hihi) tejeskávém melegíti a belsőmet, a pici a tükörképével nevetgél (isten áldja a tappancsos zokni feltalálóját), a nagyok a szobáikban ezeznek meg azoznak, nem túl nagy zajszinten, apja itt üldögél melettem, a telefonját bámulva, szóval teljesen ráérek. Megállapítom először is, hogy az egy dolog, hogy nem vagyok normális, az a másik, hogy valószínűleg a vonzás törvénye alapján (vagy hogy is mondták a kevéssé művelt latinok? Similis simile gaudet?) a barátaim sem közelítenek semminő átlagpolgár/bezzegajolán/mitszólaszomszéd-szintű  viselkedéshez. Mázli. És hát a barátaim, ugyanezen törvény(ek) alapján szintén nem csak engem szedtek össze a nemnormálisok közül. Vihogok tehát, egy barátom általam nem ismert barátjával poénkodva, az eredeti röhögéstől enyhén eltérve, a kamaszodás témájában. És akkor eszembe jut: hoppá, nekem van egy blogom, amibe napok óta nem írtam, többek között azért, mert percenként áll pályára a guta a fejem körül a drága kamaszaimtól (na jó, eleve nem vagyok jó passzban, ezért érzékenyebben érint, mint máskor.).

.

.

.

.

.

.

.

...és itt elmúlt a ráérés. Sóhajtva felálltam a géptől a dolgomat intézni, és hipp-hopp, el is telt pár hét. Már nem tudom, konkrétan miről akartam írni akkor.

Na de most.

A lányok tegnap elindultak karácsonyiajándék-beszerző körútra, vitték az összes zsebpénzüket. Jó sokat. Lefektettük az alapelveket: a ti zsebpénzetek, természetesen úgy költitek, ahogy akarjátok, de

 - ne vigyétek el mindet, mert ki tudja, nem lesz-e jobb ötletetek később, amire ha nem jut, szomorúak lesztek

 - figyeljetek ajándékvásárlásnál, hogy mindenkinek inkább aprót, de olyat, amitől tuti kiugrik a bőréből örömében

 - nem elfelejteni, hogy van még idő, ha nem jut eszetekbe valami, lesz még alkalom vásárolni

 - december környékén, amikor a Jézuska minden sóhajodat figyeli, ráadásul itt a mikulás, névnap, születésnap (igen, precízen összehoztuk az egészet decemberre), nem veszünk magunknak semmit, max kinézzük, aztán elmeséljük itthon,

 - meggondolni, hogy nem fogjátok-e megbánni később, hogy megvettétek ezt vagy azt.

Ehhez képest.

 - nem maradt egy vasuk sem (anyám, ha ennyit költhetnék most rájuk, de boldog lennék :P)

 - megvették maguknak, amiért sóhajtoztak, hogy kéne nekik, egyiküknek ráadásul nem is jó, és én is megvettem már nekik - na jó, az enyém sokkal jobb

 - apjuknak nem találtak semmit (van ötletem, de már ugye nincs mit költeni)

 - nagyanyjuk ugyan örülni fog annak, amit tőlük kap, mert tőlük kapta, de az olyasmiket szegény ki nem állhatja.

Halál boldogan értek haza egyébként, teljesen jó buli volt nekik a vásárlás, emiatt persze én is  örültem. Attól még (amikor kibukott, hogy a Nagy magának vett egyik ajándéka nem jó neki, a másikról meg rájött, hogy tök felesleges, mert ilyen-amolyan plüssállattal itthon Dunát lehet rekeszteni) sallangmentesen, némileg kegyetlenül, elmondtam nekik, mit hol csesztek el. Volt rívás. Nem kicsi. Mondtam nekik, hogy ez már így járt, nekem sajnos most nincs, hogy kijavítsam, amit ki kell, meg segítsek megvenni még, amit akarnak, de van idő még, heti zsebpénz jön, eséllyel extrák is lesznek, pont az ünnepeik miatt, szóval lesz, ahogy lesz.

Belül meg őszintén és komolyan remélem, hogy megtanulták - ha jó drágán is - a leckét.

Az vigasztal, hogy A nagyfiamnak nem lesz ilyen gondja: Suttyomban elköltötte, nyilván nasikra, szinte az összes zsebpénzét :P