Négy gyerekünk van. Két lány, két fiú, ahogy az öreg nénik szerint, akikkel találkozunk, pont ideális. Három közülük már "nagy": éppen beléptünk a serdülés viszontagságos idejébe, igen, mi, a szülők is: hiszen a kamaszodást a másik oldalról mi is épp csak tanuljuk. Sokszor szerencsés, hogy fel-felrémlik a magunk felnőtté válása, élmények, emlékek - máskor elborzadunk, és eszünkbe jut anyánk akkori utált viselkedése, amit most már sokkal jobbban értünk. Hogy ebből mi lesz??? Nem tudjuk. A pici persze teljesértékű csetlik-botlikjaival megvidámítja (olykor megidegesíti) a napokat. Távol állunk a tökéletes családtól, ezt nem is bánjuk.
Nincs autónk. Több oka van ennek, egyik nyilván a pénz, másik viszont a környezettudatos életmód, amit élünk. Tömegközlekedéssel oldjuk meg a mindennapjainkat, iskolába, vásárolni járást, minden egyebet.
A két legnagyobb gyerek gluténérzékeny, emiatt az étrendünk sem átlagos.
Én, az anya, szeretek énekelni, kreatívkodni, bár egyiket sem űzöm hivatásszerűen.
Nagyjából ezek között a keretek között fog működni ez a blog: néha ki-kitörve, ahogy kell.
Fogadjátok szeretettel.
Amikor igazán maradandó egy arc, hiába nincs nálad gép, hogy megörökítsd, megörökíti saját magát. Soha nem tudom kitörölni nagyfiam koboldmosolyát, amellyel feltette ezt a kérdést, az Élet Nagy Kérdéseinek megbeszélése közben.
Te mit mondtál volna? Válaszoltál volna…