Egyszer néztem egy filmet, amiben egy tizenöt éves lány sír valahol valami eldugott helyen, és amikor a bizalmasa/barátja - egy katolikus pap - megkérdezi tőle, mi a baj, elmondja neki, hogy ő meg fog halni: vérzik. 

És ez csak egy film. De hányan vannak ilyenek a valóságban?? Most komolyan, nem kell kezeket emelgetni, úgyse látom, de gondolj bele, te tudtál őszintén beszélni, bármit kérdezni erről az anyádtól? Ha igen, közlöm veled, hogy nagy szerencséd volt, és - remélhetőleg - a gyerekednek is az lesz, mert beléd nem épült úgy beléd a TABU.

Nagyanyáink-dédanyáink nagyrészt úgy nőttek bele a nőiségbe, hogy fogalmuk sem volt róla, mi történik velük. Sem arról, mitől véreznek, sem arról, mi fog történni ama félelmetes eseménykor: a nászéjen. Talán, a régi dolgokat olvasgatván, a fiúk ennél többet tudtak saját magukról, de az is valamely öntudatlan falka-büszkeség eredménye lehetett, nem pedig korrekt felvilágosítás. Alaposan torzult emiatt a felnőtté válás lényegéről alkotott felfogás, a nőknél általában szégyenlős-rettegősre, a férfiaknál állatian ösztönösre. Ez nyilván durva általánosítás, belátom. De van alapja.

Mi kitűnik ebből, kérdezte az egyszeri tót tanár: ebből az kitűnik, hogy a legtöbb mai felnőtt nő és férfi a maga módján és az egyéb forrásokból - barátok, olvasmányok, filmek - alakította ki a felnőttségről és a nemi életről alkotott elképzeléseit. Ami így aztán jogosan lett torz és hiányos. Kinél-kinél egyénien.

Na de beszélni róla?! Hülye vagyok én?! Hát tessék: mi is felnőttünk, megtaláltuk a forrásainkat, ahonnan tájékozódjunk, A mi korosztályunknak már ott volt Veres Pali bácsi, voltak felvilágosítás órák, a Néma sikoly c. elrettentő film, ma is megoldják valahogy, mit akarok én??? BESZÉLNI???

Márpedig tessen tudomásul venni, hogy a felnőtté válás nem csak arról szól, hogy ne drogozz, ne szexelj. Arról is szól, hogy milyen változások történnek közben (nem, nem a drogozás és a szex, hanem a felnőtté válás közben) a gyerek agyában, a testébben, hogy ez hogyan csapódik le a családi/társadalmi kapcsolatokban, hogy hogyan tudja kezelni ezt egy másik kamasz, egy felnőtt, a szülő, a testvér, a tanár.; hogyan tudja kezelni ő maga. És ha nem beszélünk róla, lehetőleg előre is és közben is, jó eséllyel kisebb-nagyobb lelki firkákkal fog felnőni a gyerek, túlélni a kapcsolat.

Ki az első, aki tenni tud a gyerekért ebben a témában? Természetesen én: az anyja, az apja. Érzelmi biztonság, írják az okosok, ez valami olyant jelenthet, hogy ha a gyerek tudja, hogy bármit (tetszik érteni??? BÁRMIT) gondol vagy csinál, itthon megértésre, elfogadásra talál. Hallom én a gyilkosságot, erőszakot, egyéb dolgokat: szálljunk le a szélsőséges lóról, tudjátok, miről beszélek. Nem, nem fogom elfogadni, ha a gyerek lop. De nem ám. De vegye mindenki tudomásul, hogy a gyerek, meg ami rosszat esetleg időnként a gyerek TESZ, egymástól elkülöníthető; tehát attól még, hogy elítélem a lopást, és elítélem, ha a gyerek lopott, nem ítélem el magát a gyereket. A gyerek pontosan tudja, hogy bár meg fogom szidni, ha lop, csalódni is fogok, ha megteszi, elvégre alap dolog az értékrendünkben, hogy nem lopunk, őt magát nem fogom eltaszítani emiatt. Itt kényes a dolog: mert persze azt is tisztázni kell, hogy minden további lopás újabb és újabb szidást, csalódást von maga után, és egy idő után a szilárd bizalmam repedezni kezd.

Ugyanígy el lehet mondani nekem, ha rossz jegyet kapott, ha az angol kettese a vasárnap esti "jaj, holnap TZ-t írunk, de nem baj, átnéztem, tuti menni fog" után keletkezik, mert persze nem nézte át eléggé, és igen, arról is beszélhetünk, ha foglalkoztatja a menstruáció, a szex, bármi, akkor is, ha nekem erről nehéz beszélgetni.

Beszélgetnünk kell. Bizalommal, bizalmasan. Nem tudom mindentől megvédeni őket, pláne nem tudom mindenről a tuti receptet, hogyan lesz jó, hogyan lesz a legkevesebb csalódása vagy pofáraesése, de én vagyok az anyja, én hívtam őt életre, muszáj mindent megtennem érte. Mert szeretem.

Nem vagyok még túl ezeken a dolgokon. De igyekszem, hogy majd amikor már felnőttek lesznek, azt tudják mondani: jól csináltuk, Anya.