Világéletemben sokat beszéltem a gyerekeimhez, gyakorlatilag egyfolytában, már akkor, amikor még kettő-az-egyben nyomtuk. Amikor elkezdtek járni, minden kereszteződésnél elmondtam, jobbra nézel, balra nézel, megvárod a zöldet, óvatosan, blabla. Minden étkezésnél elmondtam, jó…
Egyszer néztem egy filmet, amiben egy tizenöt éves lány sír valahol valami eldugott helyen, és amikor a bizalmasa/barátja - egy katolikus pap - megkérdezi tőle, mi a baj, elmondja neki, hogy ő meg fog halni: vérzik.
És ez csak egy film. De hányan vannak ilyenek a valóságban??…
Kezdetben volt, ugye, az értetlenkedés, amikor az osztálytársak már mind menstruáltak (nem mind, na. Csak a lányok.), meg nőtt a mellük, meg borotválkoztak, meg sminkeltek, meg fiúk meg lányok meg ruhák meg márkák meg telefonok meg táblagépek meg lapostévék. Mint emberi fokmérő,…
Amikor igazán maradandó egy arc, hiába nincs nálad gép, hogy megörökítsd, megörökíti saját magát. Soha nem tudom kitörölni nagyfiam koboldmosolyát, amellyel feltette ezt a kérdést, az Élet Nagy Kérdéseinek megbeszélése közben.
Te mit mondtál volna? Válaszoltál volna…
A szülő hajlamos azt hinni, hogy minden jó, amit a gyerek csinál, az ő érdeme, és minden rossz, amit tesz, a más hibája. Kényelmes álláspont, de nem fedi a valóságot, attól tartok. Sőt: biztos vagyok benne.
Persze dagadok a büszkeségtől, amikor a gyerekeim összeszedik a szemetet…
Mitől lehet ez? Amikor apa meghalt, nem voltam klasszikusan szomorú, inkább csak döbbent: nem hittem el. És amikor a nagybátyám halt meg, és sírva hívott a lánya, akkor is csak azt éreztem, hogy ilyen hülyeséget nem mondhatok az anyámnak,hát agyon fog ütni, micsoda hülye vicc az…